Borzalmas éjszakán vagyok túl. Határesete volt a megfagyásnak,és a forróságnak, amivel az agyam nem nagyon tud mit kezdeni, csak annyit, hogy felkelt óránként. Szuper! Csak tudnám, hogy miért van ma bekattanva mindenki. Hihetetlen...Túl voltam a nap első veszekedésén már nagyon hamar, ami úgy kezdődött, hogy "szia, nincs miről beszélnünk, nincs közöd az életemhez". Mi a legviccesebb az egészben? Az, hogy nem egy exem írta! Egy majdnempasim (azokat nevezem így,akikkel majdnem összejöttem, vagy csak akartam) Egy a sok közül, mégis fontos volt nekem régebben, erre manapság már az életéből is kizár. A másik negatívum pedig a "hagyjál békén, nem kezdek 18 évesekkel, nem akarok veletek bulizni"-beszélgetés volt. Alapvetően nem vagyok bulizós, de tényleg. Én vagyok az, aki a szoba szélén üldögél, vagy éppen az italokat keveri, mégis, valahogy ha belejövök, akkor összehozom a társaságot. Furcsa egy magatartásformám van, az biztos. Ritkán elhívnak a balatonra pár napra. Most is ez történt, és enyhe lobbanékonyságomnak köszönhetően rögtön hárítottam az egészet. Elegem volt abból, hogy olyan társaságokba hívnak, ami egyáltalán nem nekem való. NEM SZERETEM A HUNGARISTA ZENÉT!!!!NEM HORDOK BAKANCSOT ÉS KÁRPÁTIÁS PÓLÓT!!! Ezt most jól esett leírni.Komolyan. Éljen az írásterápia!;) Semmi bajom ezekkel a zenékkel, de amikor ezzel zaklatnak, hogy hallgassam, akkor egy ideig próbálom diplomatikusan "nem kérni" aztán meg erőszakkal, hogy "nem igaz, én nem vagyok ilyen". Na, és képzelhetitek, amikor bekerülök egy ilyen társaságba. Menekülhetek Zságer Balázzsal jó messzire, a fejhallgatómmal, és mondjuk egy Karinthy kötettel. Nyitott vagyok sok zenére, de van olyan, ami sosem fogott meg. Az ilyet a társadalom, lécciköszi ne akarja akkor is a pofámba nyomatni, mert jaj...
Megpróbálok megnyugodni. Nehéz. Szívem szerint, kevernék egy italt, kiülnék a Balaton partjára valami kellően igényes pasival, és élvezném az estét, és azt, hogy egy picit mindig tudod a másik válaszát, mégis hallani akarod. Élvezném, ahogy ott lenne a flört a levegőben, és mindketten élveznénk.FUUUUUUJ!!! Nem is szabad ilyenre gondolnom, mégis...Valljuk be, hogy elítéljük a már-már giccses szerelmeseket, pedig mindenki vágyik az undorítóan giccses szerelemre. 
Ne is tagadd, kedves olvasóm, mert ez az igazság! Arra, ahogyan fogod a másik kezét, szerelmes szavakat súgtok, apró ajándékokkal halmozzátok el egymást pontpontpont. Én természetesen a végzet asszonya imidzsemhez hűen nem vagyok megfűzhető ilyenekkel. Az a másik dolog, hogy azt hiszem, eddigi életemben egy olyan ember akadt, aki ezeket tényleg meg is tette volna. Én meg túl fiatal voltam az egészhez. Na puff. Maradt az újratárskeresés. Kisebb-nagyobb sikerekkel, mégis. Annyi érzésem hiányzik még, annyi bizalmas perc. Amit nem nagyon kaptam meg, mert mindig ott volt a kétség a kapcsolataimban. Végigkísért az, hogy az én életemben mindenki visszatérő személy. Másodszorra pedig általában fájdalom lesz a vége az ilyen újratalálkozásoknak. Szerintem, kedves olvasóm te is tudod milyen az, amikor az exünkkel nagyon nem akarunk találkozni hónapokig(évekig?). Utána persze szívesen barátkozunk, de azt a fájdalomidőszakot be kell tartani, mert vagy elcsábulunk,(szex az exünkkel?) vagy elfogultságól lehordjuk magunknak szegényt, aki lehet, hogy kiérdemelte a bosszút, de nem annyira. Képesek vagyunk ilyenkor tényleg harapni, ütni, rúgni, karmolni. Szegény másik fél meg mit sem sejt, csak szeretne nem bunkó lenni, és minden kapcsolatot megszakítani, erre mi lökjük el. Mert azért valljuk be, megvan a férfiakban az a hajlam, hogy ne szakítsunk meg mindent a régi kedvesünkkel. Mi meg úgy fogjuk fel, hogy személyünk elleni támadás. "Biztos csak azért mondja, hogy nekem ne fájjon annyira"-mondjuk magunkban, pedig a férfiak tényleg kapcsolattartó lények. Jobban, mint mi, nők. Igen, gondoljunk csak bele az igazi pasis barátságokba. Mi nők, annyira képesek vagyunk tönkretenni a biztos alapjainkat. Mintha a házunkat direkt elkezdnénk alulról kiásni, meg összerugdosni. Undorítóan tudjuk lebecsülni a saját magunk által kiépített rendszereket. Tényleg meg kellene magunkat picit becsülni. Nem, nem egoizmus ez, csupán önmagunk megismerése. Sok embernek beszéltem erről mostanában, hogy mennyire is fontos megismerni önmagunkat a szerelmi helyzetekben, mert ezáltal önmagunkat is más szemszögből látjuk. Akinek kimarad a szerelem, annak kimarad az önismeret extra leckéje. Mert ilyen lehetőséget ritkán kapunk a kezünkbe. Ez nem olyan, mint a Cosmo legújabb tesztje, amiből kiderül, valami irtófontos dolog rólunk. Észrevettem, hogyha a tesztek elején elolvasom a megoldásban szereplő jellemzéseket, rögtön felismerem önmagam. Tehát, a teszt egy önigazolás. A szerelem is egy önigazolás? Bizonyítani akarunk valamit magunknak, amit saját magunktól nem hiszünk el (még?). Meg kellene tanulni nem állandóan igazolgatni, hanem amit láttunk megtörténni, azt elfogadni, azzal együtt élni. A tesztekről meg annyit, hogy ha jól tudom azok működnek csak igazán, aminek a sarkához valami olyasmi van írva, hogy " xy számú emberen tesztelt teszt" Mennem kell most, úgy tűnik. El is fáradtam picit. Legyetek párnák holnapig!
zora grey copyright 2008
