Későn keltem ma reggel, és végre sikerült kialudnom a hét fáradalmait, mert volt elég, az biztos! Úgy tűnik, én változtam meg, mert már teljesen más szempontok szerint keresgélek a párkapcsolati témákban. Lehet, hogy még mindig nem készültem fel egy új szerelemre? A bizalom, biztos,hogy nem lesz olyan, mint az előzőben, és talán ezért nem merek az új irányokba tekintgetni. Az új lehetőségeket a régi, kialakult dolgokkal hasonlítgatom. Aztán persze, mikor lefekszem aludni, akkor minden pasival kavarok az álmomban. Nem is olyan régen, megkérdezték tőlem, hogy vágyom-e valakire, amire én azt válaszoltam, hogy természetesen, hiszen emberből vagyok, de azt nem tudom, hogy képes lennék-e hosszú távon csak egy személyre vágyni. Jelenleg igazán egy dologra vágyom, a szerdai rajzfakultációra, amin ismét készíthetek valami kórosan beteg kisplasztikát agyagból. Először egy csigalépcső készült, ami az utolsó lépcsőfoknál teljesen szétrombolódik. Szerintem, nem kell megmagyaráznom, mert kicsit ígyis olyan, mintha minden alkotásba belekerülne a fájdalmam. Csak remélni tudom, hogy ezzel könnyebb is lesz a lelkem. Megpróbálom munkába,tanulásba tenni a sok kiadatlan érzelmet, de azért ez eléggé nehéz, valljuk be. Mert amit a szerelmünknek adnánk, azt mégsem tudjuk áttranszformálni egyszerű lelkesedéssé. Maradt az, hogy gondolkozom a bizonyos új albumon, amibe végre minden vágyamat beletehetem, és kedvemre utalhatok benne személyekre, hangulatokra, érzésekre, mert senki nem fog érte megszólni. Remélem, észrevenni is csak kevesen fogják, hogy még mindig ugyanaz foglalkoztat engem. Vannak érzelmek, amik mindig ott vannak a lelkemben, és amiket nem tudok kitörölni. Azt mondják, hogy kellene már, és ideje lenne felejteni, vagy haragudni, de hogyha túl sokáig győzködnek erről mindig rámjön a sírógörcs, és akkor aztán megint inkább abba az irányba húzok, hogy bárcsak....Bárcsak újra....Bárcsak újraélhetném azokat a pillanatokat. Miközben mondogatom, hogy nem baj, felismertem a hibáit, továbblépek. Furcsa játék ez, mert azt mondom, hogy nála jobb társat kell keresnem, közben a hibáit nem tartom hibáknak. Hiába tudom, hogy utálom, amikor nem foglalkoznak velem, mégis, egy adott pillanatban, ha újra vele lennék, akkor aztán egyáltalán nem a hibákat figyelném. Elvakultam? Azt hiszem, az ember utólag látja azt, mennyit ért a kapcsolata. Most tudom igazán megbecsülni, értékelni az érzelmeimet, mikor már nem tudom iránta érezni. Azazhogy tudnám egy életen át,(és talán fogom is) de már le kell zárnom tényleg, mert számára nincs értelme, és ezt meg is mondta. Sajnálom őt, hogy most egyedül maradt. Magamat nem sajnálom, mert tudom, hogy túltettem már magamat dolgokon, de ő sokszor gyengébb ember nálam, és mivel ő választotta ezt, ezért hagyom, hogy élje azt, amire vágyott. Remélhetőleg, neki ez így jó....Ne haragudjatok, hogy ezt leírtam, mert ez aztán tényleg nem azzal kapcsolatos, ami az eredeti témája a blognak. Most egy kis lelkizés volt, tessék nekem elnézni. köszönöm
zora grey copyright 2008
