Régen nem írtam nektek, úgyhogy ezúton szeretnék néhány kedves bocsánatkérő nézést küldeni. Nos, megkaptátok?:P oké.
Nemrég olvastuk a suliban Balzac-tól a Szamárbőrt, és úgy látszik, hogy az egyik mondat, ami annyira megragadott lassan az életem felett is átveszi az irányítást.(tisztára mint a 23-as szám c. filmben) "A vágy halála a beteljesülés"-írja Balzac, és úgy tűnik, ez tényleg beigazolódik. Gondoljunk csak bele, hogy amikor kiskorunkban álmodozunk egy felsőbb évesről, akkor szinte szétjön a mellkasunk, úgy dobog a szívünk. Aztán, amikor hozzánk szól, akkor meg kukák vagyunk. Közhelyesen hangzik,ez az egész, nem is folytatom. De gondolkozzunk el, hogy mi történne akkor, hogyha megkapnánk azt, akire akkor vágyunk? Akkor is ennyire dobogna a szívünk a vágytól? Amint "miénk" lesz az, akire annyit gondoltunk, akiről álmodoztunk, kicsit úgy érezzük, hogy már elvesztette a varázsát. Hogyan lehetne megtartani azt a megszerezhetetlenségi varázst, amit mi magunk ölünk meg? A szerelem öli meg a vágyat? Nem is tud a szerelem olyan izgalmat adni, amit egy megszerezhetetlen ember, ezt mindenki tudja. Tegnap voltunk egy jó kis koncerten, egy kedves barátnőmmel, és hihetetlenül sok számunkra ismeretlen pasi volt. Aztán persze ment az álmodozás, hogy kinek ki tetszik. Amit nem kaphatunk meg elsőre az miért kell nekünk ennyire? Nagyon önzőek vagyunk, és hogyha elértük a célokat szinte indulunk vadászni az újat.
Oh, sajnos most mennem kell,mert programom lesz este. copyright zora grey